Hungary / Constitutional Court / 30/2014 (IX. 30) Company v Hugarian Competition Authority

Key facts of the case:

The petitioners submitted a constitutional complaint against judgment no. Kfv.II.37.076/2012/28 of the Curia, delivered in a competition law case. The petitioner is a company that was fined for violating Section 11 of Act No. LVII of 1996 on the prohibition of unfair and restrictive market practices (1996. évi LVII. Törvény a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról ), for coordinating its actions with other companies in public procurement procedures. In its constitutional complaint it alleged that the Curia re-evaluated evidence in the review proceeding and approved the Hungarian Competition Authority’s decision on the basis of a sole evidence. As the decision of the Competition Authority (Gazdasági Versenyhivatal) was signed by those who delivered the preliminary assessment, in the petitioner’s opinion, the Curia ‒ when approving the Competition Authority’s procedure and decision, violated its right to an independent and impartial tribunal. Furthermore, the fine imposed on it was higher than the maximum available at the time of the alleged unlawful behaviour, which breaches the prohibition of retroactive criminal laws. The petitioner further argued that the lack of sufficient reasoning in the Curia’s judgment constitutes a violation of its right to a fair trial.

Paragraphs referring to EU Charter: 

 

36. In Schindler v. the Commission case [case no. C-501/11. P, the judgment delivered on 18 July 2013, not published yet], the Court of Justice of the European Union established that, since the Union is not party to the Convention, in competition cases before the Court, the Convention shall not be applied: “whilst, as Article 6 (3) TEU confirms, fundamental rights recognised by the ECHR constitute general principles of the European Union’s law and, whilst Article 52 (3) of the Charter requires rights contained in the Charter which correspond to rights guaranteed by the ECHR, to be given the same meaning and scope as those laid down by the ECHR, the latter does not constitute, as long as the European Union has not acceded to it, a legal instrument which has been formally incorporated into European Union law (see Case C-571/10 Kamberaj [2012] ECR, paragraph 62, and Case C-617/10 Åkerberg Fransson [2013] ECR, paragraph 44).” (point 32). [46] In the case of E.ON EnergieAG v. European Commission [case no. C-89/11. P., the judgment delivered on 22 November 2012, not published yet] the Court of Justice of the European Union highlighted that “as the General Court rightly stated in paragraph 48 of the judgment under appeal, that, in the field of competition law, where there is a dispute as to the existence of an infringement, it is for the Commission to prove the infringements found by it and to adduce evidence capable of demonstrating to the requisite legal standard the existence of the circumstances constituting an infringement (Case C-185/95 P Baustahlgewebe v Commission [1998] ECR I-8417, paragraph 58 and Joined Cases C-2/01 P and C-3/01 P BAI and Commission v Bayer [2004] ECR I-23, paragraph 62). Moreover, where the Court still has a doubt, the benefit of that doubt must be given to the undertakings accused of the infringement (see, to that effect, Case 27/76 United Brands and United Brands Continentaal v Commission [1978] ECR 207, paragraph 265). Indeed, the presumption of innocence constitutes a general principle of European Union law, currently laid down in Article 48 (1) of the Charter of Fundamental Rights of the European Union. According to the Court’s case-law, the principle of the presumption of innocence applies to the procedures relating to infringements of the competition rules applicable to undertakings that may result in the imposition of fines or periodic penalty payments (see, to that effect, Case C-199/92 P Hüls v Commission [1999] ECR I-4287, paragraphs 149 and 150, and Montecatini v Commission, paragraphs 175 and 176). Admittedly, if the Commission finds that there has been an infringement of the competition rules on the basis that the established facts cannot be explained other than by the existence of anti-competitive behaviour, the Courts of the European Union will find it necessary to annul the decision in question where those undertakings put forward arguments which cast the facts, established by the Commission, in a different light and thus allow another plausible explanation of the facts to be substituted for the one adopted by the Commission in concluding that an infringement occurred. In such a case, it cannot be considered that the Commission has adduced proof of an infringement of competition law (see, to that effect, Joined Cases 29/83 and 30/83 CRAM and Rheinzink v Commission [1984] ECR 1679, paragraph 16 and Joined Cases C-89/95, C-104/85, C-114/85, C-116/85, C-117/85 and C-125/85 to C-129/85 Ahlström and Others v Commission [1993] ECR I-1307, paragraphs 126 and 127). […] Likewise, as the General Court rightly pointed out, at paragraph 56 of the judgment under appeal, when the Commission relies on evidence which is, in principle, sufficient to demonstrate the existence of the infringement, it is not sufficient for the undertaking concerned to raise the possibility that a circumstance arose which might affect the probative value of that evidence so that the Commission bears the burden of proving that that circumstance was not capable of affecting the probative value of that evidence. On the contrary, except in cases where such proof could not be provided by the undertaking concerned on account of the conduct of the Commission itself, it is for the undertaking concerned to prove to the requisite legal standard, on the one hand, the existence of the circumstance relied on by it and, on the other, that that circumstance calls in question the probative value of the evidence relied on by the Commission. (points 71-76) [100] Article 7 of the ECHR and Article 49 of the Charter provide the following: »[n]o one shall be held guilty of any criminal offence on account of any act or omission which did not constitute a criminal offence under national law or international law at the time when it was committed. Nor shall a heavier penalty be imposed than that which was applicable at the time the criminal offence was committed.

Paragraphs referring to EU Charter (original language): 

 

36. A Schindler kontra Bizottság ügyben [C-501/11. P. számú ügyben 2013. Július 18-án hozott ítélet, EBHT-ben még nem tették közzé] az Európai Unió Bírósága rögzítette, hogy miután az Unió nem részese az Egyezménynek, a Bíróság előtti versenyjogi ügyekben az Egyezményt nem kell alkalmazni: „jóllehet – amint azt az EUSZ 6. Cikk (3) bekezdése megerősíti – az EJEE által elismert alapvető jogok az uniós jog részét képezik mint annak általános elvei, továbbá jóllehet a Charta 52. Cikkének (3) bekezdése azt a kötelezettséget írja elő, hogy a Chartában foglalt, az EJEE által biztosított jogoknak megfelelő jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek, ez az egyezmény nem minősül az uniós jogrendbe szervesen beépülő jogforrásnak, mivel az Unió nem csatlakozott hozzá (lásd a C-571/10. számú Kamberaj-ügyben 2012. Április 24-én hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 62. pontját és a C-617/10. számú Åkerberg Fransson ügyben 2013. Február 26-án hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 44. pontját).” (32. pont). [46] Az E.ON EnergieAG kontra Európai Bizottság ügyben [C-89/11. P. számú, 2012. november 22-én hozott ítélet, EBHT-ban még nem tették közzé] az Európai Uniós Bíróság emlékeztetett arra, hogy „– mint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 48. pontjában helyesen megállapította – a versenyjog területén a jogsértéssel kapcsolatos jogviták esetében a Bizottságra hárul az általa megállapított jogsértések bizonyítása, és azon bizonyítékok előterjesztése, amelyek alkalmasak a jogsértést alkotó tényállás jogilag megkövetelt módon történő bizonyítására (a C-185/95. P. számú, Baustahlgewebekontra Bizottság ügyben 1998. december 17-én hozott ítélet [EBHT 1998., I-8417. o.] 58. pontja, valamint a C-2/01. P. és C-3/01. P. számú, BAI és Bizottság kontraBayer ügyben 2004. január 6-án hozott ítélet [EBHT 2004., I-23. o.] 62. pontja). Ezenkívül, ha a bíróságnak kétségei vannak, azt a jogsértést megállapító határozat címzettjei között szereplő vállalkozások javára kell értelmezni (lásd ebben az értelemben a 27/76. számú, United Brands és United Brands Continentaalkontra Bizottság ügyben 1978. február 14-én hozott ítéletének [EBHT 1978., 207. o.] 265. pontját). Az ártatlanság vélelme ugyanis az uniós jog olyan általános elvét képezi, amely ma az Európai Unió alapjogi chartája 48. Cikkének (1) bekezdésében szerepel. Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az ártatlanság vélelmének elve alkalmazandó azokban a vállalkozásokat érintő, versenyszabályok megsértésére vonatkozó eljárásokban, amelyek bírság vagy kényszerítő bírság megállapításához vezethetnek (lásd ebben az értelemben a C-199/92. P. számú, Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-4287. o.] 149. és 150. pontját, valamint a fent hivatkozott Montecatinikontra Bizottság ügyben hozott ítélet 175. és 176. pontját). Kétségtelen, hogy ha a Bizottság a versenyszabályok megsértését azon feltételezésből kiindulva állapítja meg, hogy a megállapított tényállás nem magyarázható másként, mint a versenyellenes magatartás fennállásával, az uniós bíróságnak meg kell semmisítenie a szóban forgó határozatot, amennyiben az érintett vállalkozások olyan érvelést terjesztenek elő, amely a Bizottság által megállapított tényállást más megvilágításba helyezi, és amely így lehetővé teszi, hogy a tényállásnak a Bizottság által a jogsértés fennállásának megállapításakor kialakított magyarázatát más hihető magyarázattal lehessen felváltani. Ilyen esetben ugyanis nem tekinthető úgy, hogy a Bizottság bizonyítékkal szolgált volna a versenyjog megsértésének fennállásáról (lásd ebben az értelemben a 29/83. és 30/83. sz., Compagnie royale asturienne des mines és Rheinzinkkontra Bizottság egyesített ügyekben 1984. március 28-án hozott ítélet [EBHT 1984., 1679. o.] 16. pontját, valamint a C-89/85., C-104/85., C-114/85., C-116/85., C-117/85. és C-125/85–C-129/85. sz., Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. március 31-én hozott ítélet [EBHT 1993., I-1307. o.] 126. és 127. pontját). […] Hasonlóképp, a Törvényszék a megtámadott ítélet 56. pontjában helyesen állapította meg, hogy amennyiben a Bizottság olyan bizonyítékokra hivatkozik, amelyek főszabály szerint elegendőek a jogsértés megtörténtének bizonyításához, akkor az, ha az érintett vállalkozás annak lehetőségére hivatkozik, hogy olyan körülmény állhatott fenn, amely alkalmas lehetett e bizonyítékok bizonyító erejének befolyásolására, nem elegendő ahhoz, hogy a Bizottságnak kelljen bizonyítania, hogy e körülmény a bizonyítékok bizonyító erejét nem befolyásolhatta. Éppen ellenkezőleg, azon eset kivételével, amikor az érintett vállalkozás magának a Bizottságnak a magatartása miatt nem képes ilyen bizonyítékot szolgáltatni, az érintett vállalkozásnak kell a jogilag megkövetelt módon bizonyítania egyrészt az általa hivatkozott körülmény fennállását, másrészt pedig azt, hogy e körülmény kétségessé teszi a Bizottság által hivatkozott bizonyítékok bizonyító erejét.” (71–76. pont) [100] Az EJEE 7. cikke és a Charta 49. cikke a következőképpen rendelkezik: »[s]enkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.

Language: 
Hungarian
Deciding body (original language): 
Alkotmánybíróság
Language: 
Hungarian